Tarka trónodon, kegyes Aphrodité, Zeusz leánya, már könyörülj te rajtam! Fájó kínra mért csalod, ó hatalmas, tőrbe a lelkem? Inkább jőjj hozzám, ahogy annyi másszor mindig hajlottál a szavamra, s jöttél, kedvemért elhagyva aranylakását égi atyádnak. Fürge pár veréb a kocsidba fogva siklott, míg a föld feketéllt a mélyben, sűrűn verték szárnyukat, égi úton vágva az ösvényt. Gyorsan érkeztek veled, és mosoly járt halhatatlan arcodon, ó te boldog, úgy kérdezted, hogy mi bajom, mi végre hívtalak újra, hogy mi kívánság gyötör újra engem, „Csábító szóval kit akarsz, hogy hozzád hozza Peithó hű szerelemre, Szapphó, mondd ki, ki bántott? Mert ha most kerül, hamar ő keres fel, most ha nem kell tőled ajándék, ő ad, most ha nem szeret, hamar érted ég majd bár nem akarja.” Jöjj ma is hozzám s szabadíts ki engem súlyos gondomból, s mire hajt a lélek, teljesíts nekem te magad s e harcom küzdd velem együtt. (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
