Éjféltől a jövőnktől lopunk el mindent, amit fogyasztunk

A lábnyom, ami nagyobb, mint egy bolygó

A Global Footprint Network minden évben megvizsgálja az ENSZ-től kapott adatokat, hogy meghatározhassa mekkora az ökológiai lábnyom, amelyet az ember hagy a bolygó biokapacitásával szemben. Az ökológiai lábnyom a Föld természetes erőforrásainak kihasználtságát méri, a biokapacitás pedig annak a mutatója, hogy bolygónk egy év alatt mennyi hulladékot és üvegház hatású gázt képes lebontani, mennyi nyersanyagot tud újratermelni. Ennek az értéknek legalábbis a nullán tartása, vagyis az, hogy pont annyi nyersanyagot használunk fel, annyi salakanyagot termelünk mint amennyivel elbír a bolygó, értelemszerűen kulcsfontosságú túlélésünkhöz.

Kevesebb, mint nyolc hónap

Ennyi idő kellett idén ahhoz, hogy feléljük a planéta által újratermelt erőforrásokat. A kutatók megállapították, hogy augusztus 13-ra esett idén a nap, amikortól az emberiség felhasználta a rendelkezésre álló készleteket, kimerítette a planéta lehetőségeit. 1970-ben történt meg először, hogy többet fogyasztottunk, mint amennyit a bolygó képes volt kitermelni. Azóta átlagosan évente három nappal hamarabb jön el ugyanez a fordulópont. Az ökológiai "túlköltekezés" az időjárás tagadhatatlan, dramatikus változásában, eltűnő erdőkben, az édesvíz készlet soha nem látott apadásában, talajerózióban, az üvegház hatású gázok felgyülemlésében - illetve a biodiverzitás azon csökkenésében jelentkezik, amit a Föld történelmében a Hatodik nagy fajpusztulásnak nevezünk.

1961-ben még csak 74%-át, mindössze 41 évvel később 156%-át
használjuk fel a bolygó biokapacitásának

Mit hoz a jövő?

December 21-én, az Egyesült Nemzetek Konferenciáján fognak megegyezni az országok egy közös tervezetről, amellyel fenntartható mértékűre kezdik csökkenteni a széndioxid kibocsátást, amely jelenleg a legnagyobb terhet rója bolygónk flórájára és faunájára. Enélkül 2030-ra két Föld bolygóra lenne szükségünk, hogy fedezni tudjuk az ökológiai lábnyomunk.

Ma, 2015-ben, 1.6 Föld kellene ugyanehez.


Dorek Todd

Összhang

Ketten sétáltak a domboldalon és hallgatták a folyóparton túlról érkező zenét. Az öregebb egyfajta időtlen derűvel poroszkált. Mosolyogni látszott, de nem a szájával, hanem egész lényével. Ez a mosoly egészen belülről jött. A fiatalabb arcának vonásai előbb összpontosításról árulkodtak, majd lassanként meglágyultak, ahogy átadta magát a pillanatnak. Így sétáltak, némán.

- Mester, egyszerre úgy éreztem, jobb hasonlat híján, mintha egy festményen lennénk, aminek én vagyok a főszereplője. Erős, magával ragadó érzés... ez az Összhang?

Az út hosszan kanyargott előre, messzebb, ahol letért a partról, az erdőbe vezetett tovább. Ahogy a zene hömpölygött, úgy verdesték a valóság hullámai érzékelése határait. Lenyűgözve értette meg, milyen tökéletes harmóniában keverednek a színárnyalatok, a formák és a mozgás illúziója ezen a vásznon, önnön központi alakja körül. Hasonló harmóniát eddig csak meditációi során tapasztalt. Tökéletes tudatában volt, hogy nem tehet semmi "rosszat", hiszen bármi, amit most cselekszik, megegyezik az akaratával, a valós Énjének döntéseivel. A "jó" és "rossz" szavakat itt nem morális értelemben, sokkal inkább annak jelzőjeként érzékelte, hogy a Lény az önnön minőségének megfelelően cselekszik-e.
- Mit tanít ez neked? - kérdezte az idősebb, türelmesen.

- Az ember legtöbbször külső pontokból figyeli meg önmagát s eként olyan torzképeket lát, mintha csak egy görbe tükrön visszaverődő képből látná a világot. Más emberek, embercsoportok véleményén és elvárásain keresztül értelmezi önmagát és így mindent diszharmóniában lát, mint görbe tükörben. Ám a leggörbébb tükör középpontja is majdnem tökéletesen egyenes. Elég közelről nézve, benne a valóság képe torzítatlan. Csak onnan pillanthatjuk meg a dolgokat összefűző harmóniát!

Egyszerre ráébredt, hogy nem a festménynek tökéletes az összhangja vele, hanem kölcsönösen vannak összhangban egymással. Folytatta.

- Amikor a figyelmem, az Én-tudatom egy külső pontból saját magamba helyeztem, mindent tökéletes egységben láttam működni. Tudtam, hogy a világ a saját belső harmóniája szerint működik és hogy ennek én is éppúgy része vagyok, mint bármi más. Ám... elhagynak a szavak, nem lehet ezt megfogalmazni. Ez az... Összhang?

- Erre talán soha nem is voltak szavak. A bölcs helyettük inkább csak befelé figyel – nyugtatta meg az idősebb. 

A következő felismerés a dombról lekanyarodván érte, ahogy távolodtak a túlpartról érkező zene forrásától és a környező fák egyre inkább elfogták a hangokat. Az öreg ugyanolyan gondtalan derűvel sétált mellette, ahogy mindig s ő hallgatta a lombok közt fütyülő szél zúgását, a madarak csivitelését, az avarban óvakodó állatok neszét és megértette, hogy maga a "zene", a „festővászon”, az összhang annyiféle úton érzékelhető, ahány érzékszervünk van. Minden dalolt körülötte, a színek és a formák egyaránt. Minden minden ennek „zenének” a része. Minden ami körbevesz, legyen hallható, tapintható, látható, ízlelhető, szagolható, akár más, érzékszerveinkkel fel nem fogható élmény,út az Összhang megtapasztalására, ha nem hagyjuk, hogy az érzékék harsánysága elvonja a figyelmünket erről az igazságról.

Ennek megértése maga a kapu, amin keresztül az Én-tudat behelyezhető az önmaguk perspektívájába. A görbe tükör közepébe.

Némán sétáltak. Mindkettejüket körüllengte egyfajta időtlen derű, ahogy eltűntek az erdőbe vezető úton.